PETŐFI SÁNDOR ÉLETE.
PETŐFI SÁNDOR ÉLETE.
A LEGNAGYOBB magyar lírikus 1844-ben bocsátotta közre első verses kötetét, 1849-ben már eltűnt a csatatéren. Rövid öt esztendő alatt olyan fényes pályát futott be, hogy ahhoz hasonlót a világirodalomban is keveset találunk.
PETŐFI SÁNDOR 1823 január 1-én született Kiskőrösön, Pest megyében, ágostai hitvallású evangélikus családból. Atyja, Petrovics István aszódi mészáros, 1818-ban feleségül vette Hrúz Máriát, a szelíd természetű, dolgos cselédleányt; esküvőjük után Aszódról Szabadszállásra mentek, az ottani mészárszék bérletébe; majd Kiskőrösre költöztek; itt született, öt évi házasság után, első gyermekük: a magyar nemzet legnagyobb lírikusa. Petrovics István 1824 őszén elköltözött Kiskőrösről, kibérelte Félegyháza város mészárszékét. Petőfi Sándor ekkor huszonkét hónapos volt. Gyermekéveit életének hatodik esztendejéig Félegyházán töltötte, két és fél évig Kecskeméten tanult, 1831 őszén édesanyja elvitte a tolnamegyei Szentlőrincre. Az itteni ágostai hitvallású evangélikus algimnáziumban iskolázott 1833 nyaráig. Az első évben a falu jegyzője adott neki teljes ellátást, a második évben az egyik tanító házában volt szálláson. Atyja szívesen költött rá, mert mint mészáros, kocsmáros, állattenyésztő és földbérlő nem mindennapi szerencsével dolgozott. Az 1833–1834. iskolai évre az evangélikusok pesti gimnáziumába vitték, a következő évet szintén Pesten töltötte, a piaristák gimnáziumában.
Szerencsés irányt adott fejlődésének aszódi iskolázása. 1835 őszétől kezdve három iskolai évet töltött Aszódon, itt Koren István tanár keze alatt jeles tehetségű, szorgalmas tanulónak bizonyult. Az aszódi evangélikus algimnáziumban ezidőtájt három osztály volt, minden osztályban két évfolyam; valamennyit Koren István tanította, kívüle nem is volt más tanár az iskolában. A történelmet, földrajzot és természetrajzot magyarul tanulták, a hittant és számtant latin nyelven. A kis diák elolvasta az iskola könyvtárának majd minden kötetét, elég jól megtanult latinul és németül, magyar stílusa annyira kitűnt, hogy Koren István őt bízta meg, 1838 nyarán, az évvégi búcsúzó szózat megírásával. A tizenötödik évében járó ifjú versben oldotta meg feladatát s három évi aszódi iskolázása után a legszebb reményekkel távozott szülei lakóhelyére, Szabadszállásra. Otthon szomorúság várta. Atyját súlyos anyagi veszteségek érték, pöreit elvesztette, az 1838-iki tavaszi árvíz nagy kárt okozott vagyonában. Most már csak szűkösen áldozhatott fiára.
Petőfi Sándor 1838 őszén beiratkozott a selmecbányai evangélikus líceumba; az elsőéves rétorok közé vették fel. Tanulmányaiban csakhamar hanyatlani kezdett. Aszódról kitűnő osztályzatú bizonyítványt vitt magával, új iskolájában hanyag tanulónak mutatkozott. Egyik tanára elvette kedvét a tanulástól. Ez a tanár nem tudott magyarul, gyűlölte a magyarokat, a magyar ifjúsági önképző társulat ellenében megalapította a tót irodalmi kört, ápolta a szláv összetartás érzetét, a nagyobbára tót és német tanulóifjúság között elhintette a nemzetiségi villongás magvait. Petőfire annál inkább neheztelt, mert a faját megtagadó szlávot látta benne. A költő a magyar önképzőkörben lelkesen szavalt, bírált, verseket írt, résztvett az irodalmi vitatkozásokon; sokat olvasott, főkép Gvadányi József, Csokonai Vitéz Mihály és Vörösmarty Mihály munkáiból; a színészet iránt is fellobbant érdeklődése. Buzgón látogatta a városban időző német színészek előadásait, esténkint elmaradt hazulról s hogy karzati jegyét megválthassa, pénzzé tette holmiját. Házigazdája, egy nyugalmazott kamarai hajdú, rossz szemmel nézte kimaradozását, bevádolta tanárainál, atyját is értesítette; tanárai megdorgálták, atyja fenyegető levélben fejezte ki méltatlankodását. Tanulópályája rosszul végződött. Panszláv tanára az 1839 február elején tartott félévi vizsgálatok alkalmával a magyar történelemből megbuktatta, a többi tárgybóI is gyönge eredménnyel vizsgázott. Atyja most már sorsára bízta, megtagadott tőle minden támogatást. Megkezdődött vándorélete. Az iskolából kimaradt, csikorgó téli időben elindult Pest felé.
1839 márciusában érkezett Pestre. Sikerült bejutnia a Nemzeti Színházhoz, szolgai teendőket vállalt. A színpadra bútordarabokat hordott, a színészek parancsára ételért-italért szaladgált. Körülbelül két hónapot töltött a színház szolgálatában, azután elkerült Vasmegyébe, Ostfiasszonyfára, egyik rokonához. 1839 szeptember 6-án beállt katonának a Sopronban állomásozó gyalogezredbe. Az őszt és telet Sopronban töltötte, keresztülment az újonc-kiképzésen, végezte a katonai gyakorlatokat, főzött, mosogatott, súrolt, havat hányt. A soproni posta előtt sokszor állt őrt dermesztő hidegben. Rossz dolga volt, mert durva bakancsos-társai gyűlölték benne a tanult embert. Ha szabad ideje volt, kijárt soproni barátai közé, az evangélikus líceumból könyveket kért kölcsön, az őrágyon heverészve Horatiust, Schillert, Vörösmartyt és Jósikát olvasta. 1840 március 24-én fordulat következett katona-életében. Sopronból Grácba, majd Zágrábba vezényelték, résztvett a károlyvárosi őszi hadgyakorlaton, azután a zágrábi katonai kórházba szállították s közel négy hónapi betegség után, mint szolgálatra alkalmatlan közlegényt, elbocsátották az ezred kötelékéből. Elbocsátó levelét 1841 február 28-án kapta meg a hadkiegészítő kerület székhelyén, Sopronban. Bár annak idején hat esztendőre sorozták be, mindössze másfél évet töltött a hadsereg szolgálatában.
Pápára ment, beiratkozott a református főiskolába, de szegénysége és nyugtalan természete csakhamar tovább hajtotta. Lerongyolódva érkezett Pozsonyba; itt barátai, egykori aszódi és selmecbányai osztálytársai, némikép fölsegítették. A gyaloglás, éhezés annyira megtörte, hogy kórházba került. 1841 nyarán bebarangolta a dunántúli tájakat, Ozorán beállt színlapkihordónak egy züllött színésztársaságba. A társaság szétoszlása után városról-városra gyalogolt, 1841 októberében ismét Pápára jutott, fölvették a református főiskola logikai osztályába. Tarczy Lajos tanár beajánlotta házi tanítónak egy ügyvédhez, tanításáért ellátást s pár forint havi fizetést kapott. Az iskolai évet eredményesen végezte; barátaival, Jókai Mórral és Orlay Petrich Somával, versengve szerepelt az ifjúsági képzőtársaságban; mint versíró és mint szavaló egyformán kitűnt. Itt érte az az öröm, hogy A borozó című költeménye 1842 május 22-én megjelent az Athenaeumban, a főiskolai képzőtársaság irodalmi pályázatán pedig jutalmat és dícséretet nyert verseivel. A nyári szünidő után, 1842 őszén, megint visszatért Pápára, de most már nem folytathatta tanulmányait, mert nem akadt semmiféle mellékkeresete, szülei pedig olyan szegénységben éltek, hogy támogatásukra nem számíthatott.
Elkeseredésében beállt színésznek, Székesfehérvárról Kecskemétre ment társulatával. Többnyire alsórendű szerepeket játszott. Otthon Hamlet és Coriolanus legszebb részeit tanulta, a színpadon meg kellett elégednie a nótárius, vőfély, inas szerepével. Nagy esemény volt színészi pályáján, mikor egy alkalommal, kecskeméti színészkedése idején, jutalomjátékul megkapta a bolond szerepét a Lear Királyban. Társai nem tartották jó színésznek; előadóképessége, hangterjedelme, alakja, testtartása és mozdulatai ritkán nyerték meg a közönség tetszését. Ez annál jobban fájt neki, mert a színészetnél nem menedéket keresett, hanem olyan eszményi pályát, amelyen szabadon áldozhat lelke művészi hajlamainak. Ezért tűrt annyi nyomorúságot, ezért elégedett meg néhány váltó-forint heti fizetéssel, ezért vállalta el, még Kecskeméten is, a színlapok kihordását. Kecskemétet elhagyva 1843 tavaszán újra vándorútra kelt. Pozsonyban ismét be akart állni egy színtársulatba, de nem kapott helyet. Nyomorúságában kénytelen volt a pozsonyi Országgyűlési Tudósítások másolásával keresni kenyerét. Néhány lelkes ifjú író érkezett ekkor a pozsonyi országgyűlésre, közülük Lisznyai Kálmán és Vachott Sándor meleg barátsággal segítették; Lisznyai Kálmán megosztotta vele pénzét és ruháit, Vachott Sándor gyüjtést rendezett számára.
1843 nyarán Pestre jutott a Nagy Ignáctól szerkesztett Külföldi Regénytárhoz. A vállalatba két regényt fordított németből: A koros hölgy és Robin Hood című regényeket, az előbbit Bernard Károly, az utóbbit James György nyomán. Fordításainak tiszteletdíjából némi fölöslege maradt, ismét megpróbálkozott a színi pályával. 1843 őszén Debrecenben játszott, majd elhagyta Debrecent, csatlakozott egy kisebb színészcsoporthoz, új társaival szerencsét próbált Biharmegye mezővárosaiban. A sok éhezéstől elgyengülve, betegen került vissza Debrecenbe; a színház jegyszedőjénél, egy jólelkű özvegyasszonynál, kapott menedéket. Fűtetlen szobában telelt, reszkető kézzel írta költeményeit, de jobb jövőjébe vetett hite mégsem rendült meg. Lelkében megérlelődött az a gondolat, hogy Pestre megy, költeményeinek kiadót keres, adósságait kifizeti. A tél folyamán összeírta verseit s 1844 február havában gyalogszerrel megindult Pest félé.
Útját Tokajnak vette, Egerben meglátogatta Tárkányi Bélát, az egri kispapok lelkesen ünnepelték és útiköltséggel látták el. Pesten régi barátaihoz szállt. Költeményeit hiába hordozta a könyvkiadókhoz, egyik könyvárús sem akart kiadásukra vállalkozni. Kétségbeesésében Vörösmarty Mihályhoz fordult s a nagy költőnek sikerült rávennie Pest egyik társaskörét, a Nemzeti Kört, a verses kötet kiadására.
Életének huszonkettedik évében járt ekkor. Vörösmarty Mihály közbenjárására újabb szerencse érte: Vahot Imre meghívta segédszerkesztőnek a Pesti Divatlap mellé. Kifizette debreceni adósságait, azután szülőihez utazott, két hónapig élt boldog elvonultságban Dunavecsén. 1844 nyarán megkezdte segédszerkesztői munkáját. Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője és kiadója, a lakáson és teljes ellátáson kívül havi tizenöt váltó-forinttal díjazta, ezért köteles volt a folyóirat minden számába verset adni, a beküldött versekre szerkesztői üzeneteket írni, újdonságokat szerkeszteni s a nyomdában napról-napra intézkedni. Szívesen dolgozott más folyóiratokba is, így az Életképekbe és a Honderűbe. Napjai meglehetősen egyformán teltek; délelőtt a szerkesztői munkát végezte, délután a Pilvax-kávéházba járt. Irodalmi ismereteit buzgón gyarapította, nyelveket tanult, történeti munkákat olvasott. Bámulatos termékenységgel írta költeményeit. Mire a Nemzeti Kör által kiadott Versei megjelentek, már készen volt A helység kalapácsa; a következő évben (1845) négy kötete látott napvilágot: a János vitéz, a Cipruslombok Etelka sírjáról, a Szerelem gyöngyei és Verseinek újabb gyüjteménye. A három utolsó kötet szoros kapcsolatban áll szerelmi élményeivel. Dunavecsei tartózkodása idején melegen érdeklődött egy odavaló földbirtokos leánya, Nagy Zsuzsika iránt; Pesten Vachott Sándorné nővéréről, Csapó Etelkáról ábrándozott; később Mednyánszky Berta iránt gyulladt szerelemre. Eszményképét, egy gödöllői jószágigazgató leányát, feleségül is akarta venni, de a szülők kijelentették, hogy leányukat sem színészhez, sem költőhöz nem adják.
Szerelmi versei rendkívül növelték népszerűségét a közönség előtt. Hírnevével együtt nőtt ellenségeinek száma is. A Pesti Divatlappal versenyző folyóiratok minden alkalmat megragadtak kisebbítésére, de küzdelmük hiábavaló volt. Mikor 1845 tavaszán meglátogatta a felsőmagyarországi városokat, kiderült, mennyire becsülik mindenfelé. Kerényi Frigyes eperjesi házában boldog heteket töltött, az eperjesi evangélikus főiskola ifjúsága fáklyászenével tisztelte meg, a késmárki ifjúság énekkel ünnepelte, Losoncon nagy vendégséget ültek tiszteletére, Rimaszombatban a vármegyei nemesség megválasztotta és föleskette Gömör megye táblabírájává. Közel három hónapig tartó felvidéki útja erősen fokozta munkakedvét. Szülei ekkor a szalkszentmártoni korcsmát bérelték, le-lerándult hozzájuk, csendes falusi elvonultságában serényen dolgozott újabb művein. Felvidéki tapasztalatait Úti jegyzeteibe foglalta össze, megírta Tigris és hiéna című történeti drámáját, befejezte regényét, A hóhér kötelét. 1846 tavaszán újabb versgyüjteménye jelent meg, a Felhők. Ez a kis kötet hirtelen lelki fordulat terméke. Ellenségeinek gyűlölködő kritikái, Mednyánszky Berta szerelmében való csalódása és rossz anyagi helyzete annyira elkeserítették, hogy egyidőre világgyűlölő lett.
Nagykárolyi időzése alatt, 1846 szeptember 8-án, megismerkedett Szendrey Júliával, az erdődi gróf Károlyi uradalom jószágfelügyelőjének leányával. A regényes hajlamú, ünnepelt szépségnek hízelgett a híres költő érdeklődése, a báli ismeretséget gyakori találkozás követte s bár a szülők mindent elkövettek, hogy a házasságot megakadályozzák, egy évi nehéz küzdelem után, 1847 szeptember 8-án, a költő feleségül vette Júliát. Jövedelme 1848 május haváig abból az ezerötszáz forintból állott, amelyért Emich Gusztáv pesti könyvkiadó megvette Összes költeményeit s abból a csekély tiszteletdíjból, amelyet az Életképektől és a győri Hazánktól negyedévenkint kapott. Súlyosbította helyzetét, hogy nyomorba jutott szüleinek támogatásáról is neki kellett gondoskodnia. Feleségének tehetős szülei engesztelhetetlenül gyűlölték.
Beköszöntöttek az 1848-iki márciusi napok. A napi politika izgalmai egyre jobban belesodorták a forradalmi hangulatba, neje és barátai mindegyre erősítették köztársasági hajlamait. 1848 március 15-ikén a márciusi ifjak egyik vezére volt, a nemzet kívánságait tartalmazó Tizenkét Pont mellé az ő Nemzeti Dalát nyomtatták ki a szabad sajtó első termékéül. Ekkor állott népszerűségének tetőpontján. Csakhamar bekövetkezett az ellenkező fordulat. Szélső republikánizmusában keveselte az addig elért eredményeket, minden komolyabb ok nélkül támadásokat intézett az első magyar minisztérium ellen, megírta A királyokhoz intézett versét. Ez a riadója általános megdöbbenést keltett. Elvei homlokegyenest ellenkeztek a nemzet közvéleményével, fenyegető hangok emelkedtek ellene; 1848 júniusában fellépett képviselőjelöltnek, megbuktatták. Politikai szereplésének ez a bukás volt a legfájóbb sebe. A költeményeiben annyira bálványozott Kiskunságban, a szabadszállási kerületben, lépett fel, de az úripárt kikiáltotta ellene követjelöltül a szabadszállási református pap fiát; a nép között elhíresztelték, hogy ellensége a hazának, tót királyt óhajt, el akarja adni az országot az orosznak. Mikor a felizgatott nép közt nejével együtt megjelent, agyonveréssel fenyegették. Hiába folyamodott az országgyűléshez új választás elrendeléséért, a zavaros időkben ügyét félretették. Ekkor írta, hazafiúi elkeseredésében és forradalmi lázában, utolsó nagyobb elbeszélő költeményét: Az apostolt.
Azelőtt csendes elvonultságban élt nejével, most társaskörökbe járt, népgyűléseken szónokolt, hírlapi cikkeket írt. Neje végzetes hatással volt rá; ahelyett hogy csillapította volna, folytonosan szereplésre izgatta. A dicsvágyó nő szerette volna, ha férje fontos szerephez jut s a költő nem tudta magát kivonni hatása alól. Zaklatott lelkiállapotában legjobb barátaival is összetűzött: megtámadta Vörösmarty Mihályt, szakított Jókai Mórral. 1848 őszén kinevezték századosnak a 28. honvédzászlóaljhoz, a katonaságnál is fegyelmezetlenül viselkedett. Némi vigasztalást hozott dúlt életébe egyetlen gyermekének, Zoltánnak, születése 1848 december 15-én. Ekkor Debrecenben tartózkodott; innen tétette át magát, 1849 januárjában, Bem József tábornok erdélyi seregébe. A lengyel hadvezér nagyon megkedvelte, segédtiszti beosztást adott számára, utóbb őrnaggyá nevezte ki, fontosabb hadijelentések továbbítására futárul alkalmazta. Ilyen minőségében több ízben meglátogathatta családját. Neje és fia a zavaros időkben ide-oda hányódva élt, majd Erdődön az atyai házban, majd Debrecenben Vörösmarty Mihályéknál, majd Nagyszalontán Arany Jánoséknál. A költő az orosz sereg közeledésének hírére, 1849 július elején, Pestről a békésmegyei Mezőberénybe menekült Orlay Petrich Somához, majd innen is tovább kocsizott s nejét Tordán hátrahagyva, július 25-én Berecken csatlakozott Bem tábornok seregéhez. Hat nap mulva, 1849 július 31-én, megtörtént a segesvári csata. Az orosz ezredek szétszórták Bem seregét, a költőnek nyoma veszett a véres ütközetben. A hír megdöbbenést keltett mindenfelé, eltűnését jó ideig hinni sem akarták, halálához kalandos történeteket fűztek. Szendrey Júlia a kolozsvári osztrák katonai parancsnoksággal buzgón nyomoztatta eltűnt férjét, utóbb Erdődre utazott atyjához, innen Pestre költözött s 1850 július 21-én Horvát Árpád egyetemi tanár felesége lett.
Szendrey Júlia rejtélyes egyéniségéről, kétséges szerelméről, igazi jelleméről sok nyilatkozat hangzott el. Egyesek a költő rossz szellemének, mások a Petőfi-név méltatlan viselőjének tartották. Évtizedeken keresztül sértő mendemondák fűződtek személyéhez. Nem lehet azt állítani, hogy ezek a lehangoló adatok puszta ráfogások voltak, de a kényesebb erkölcsi érzék megütközése mindenesetre rikítóbbá színezte a helyzetet a valóságnál. A bensőbb családi dolgok nem tartoznak sem a tudományra, sem a közönségre, de mivel a költő minden belső ügyébe beleavatta olvasóit, ezek is jogot formáltak arra, hogy újra és újra visszatérjenek a Júlia-problémákhoz. – Az első vád Júlia ellen az volt, hogy nem szerelemből, hanem hiúságból lett Petőfi neje; nem a családi élet boldogságát kereste, hanem az ünnepelt költő dicsőségében kívánt osztozni; számító nő volt, nem szerelmes leány. – A második vád keserűen emlegette, hogy a különc asszony még jobban belehajszolta férjét a forradalomba s végül többé-kevésbé okozója lett annak, hogy Petőfi nyomtalanul eltűnt az erdélyi harctéren. – A harmadik vád a közvélemény felháborodását tolmácsolta a könnyen felejtő és rövid özvegységében is vidáman élő hitvestárssal szemben. Júlia kihívóan öltözködött, ivott, mulatságokba járt, fiatalemberekkel barátkozott, nem fékezte magát. Második házasságát Petőfi elárulásának fogták fel, védelmére nem tudtak semmit sem felhozni. Még az olyan szelíd emberek is, mint Arany János és Jókai Mór, lesujtó költeményben adtak kifejezést fájdalmuknak és megbotránkozásuknak. – Mindez nagy igazságtalanság volt: állapította meg emberöltökkel később a Júlia-védelem. Az özvegy az élet szennye elől menekült az újabb házasság révébe, ezért a lépéséért nem lehet elítélni.
Adatok Petőfi Sándor életéhez:
1818. – Petrovics István aszódi mészáros feleségül veszi Hruz Mária aszódi mosónőt. Ebből a házasságból születik a költő. (Petrovics István apja Nyitramegyéből került az Alföldre, evangélikus vallású tót jobbágy volt, élete végéig folytatta mesterségét, a mészárosságot. Hrúz Mária atyja, egy földhözragadt luteránus csizmadia, Turóc megyéből költözött Aszódra. A szegény tót leány kénytelen volt nyomorúságában beszegődni cselédnek, a maglódi mészárszékben megismerkedett Petrovics Istvánnal, a derék mészároslegény elvette feleségül.)
1823. – Petőfi Sándor születésének éve. Január 1-én születik a pestmegyei Kiskőrös községben. (Születésekor atyja 32 éves, anyja néhány évvel fiatalabb. Az apa, olvassuk Ferenczi Zoltán könyvében «mindig magyarosan, kurta zsinóros dolmányban járt. Általában is magyarságára sokat tartott s nem szerette, ha tót eredetét emlegették. Egyszer össze is verekedett ezért. Magyarul egészen jól, alföldiesen beszélt.» Fia tőle örökölte dacosságát, indulatosságát, vándorló ösztönét. Felesége mindenben ellentéte volt: kedveskedő beszédű, lágyszívű, engedelmes asszony. A költő külsejében anyjához, jellemében atyjához hasonlított. Édesatyja többször emlegette, hogy ők voltaképen nemes emberek, ez azonban puszta családi mesélgetés volt.)
1824. – Petrovics István új mészárszéket bérel, Kiskőrösről átköltözik Kiskúnfélegyházára. (A költő itt tölti kisgyermekségét, szülöfalujára nem emlékszik, Félegyházát tartja szülővárosának. Halála után évekig folyik a vita arról: hol született? Némely följegyzés nyomán Szabadszállás is a maga szülöttének tartja a költőt, végre hitelesen kiderül Kiskőrös igazsága. A bonyodalmat jórészt maga Petőfi okozta. Félegyházát azért vallotta szülőföldjének, mert nem akarta, hogy kiskőrösi tótnak tartsák. Tiltakozott a szláv eredet ellen, magyar akart lenni még szülőhelye szerint is.)
1828. – Petőfi Sándor megkezdi iskolázását a kecskeméti ágostai hitvallású evangélikus elemi iskolában. (Félegyházán nincs evangélikus tanító, szülei hithű luteránusok, inkább Kecskeméten járatják iskolába. Mikor később Szabadszállásra költöznek, ismét evangélikus iskolába adják: a szentlőrinci algimnáziumba.)
1833. – Nyár végével atyja beiratja a pesti evangélikus gimnázium első osztályába. Tíz és fél éves. (A mai Nyugati pályaudvar helyén ebben az időben még kaszálórét terül el, a Vígszínház helyén temető van, a Szabadság tér mögött mocsár húzódik, a Teréz-körúton és Erzsébet-körúton túl veteményes kertek és szőlők sorakoznak egymás mögé. A városban mindössze két középiskola van: a kegyesrendieké és az evangélikusoké. Az evangélikusok gimnáziuma a mai Deák-téren áll.) A szabadszállási kisdiák Stark János német cipészmesterhez kerül szállásra és teljes ellátásra. Lakása a mai Síp-utcában. Az iskolában német és latin a tanítás nyelve. Az első osztályba 56 tanuló jár, magyar alig egy-kettő közöttük. A fiú gyöngén tanul s az iskolai év végén csak nehezen kapja meg elégséges bizonyítványát. (Tanára, a szepességi származású Stuhlmüller Sámuel, tanítja az első osztály valamennyi tárgyát: a hittant, latint, németet, magyart, földrajzot, számolást és mértant.)
1834. – Ősztől kezdve a pesti piarista gimnáziumban tanul. A mai Veres Pálné utcában lakik, szállásadója Emler Ferenc, a polgári céllövő ház szolgája. Megismétli az első osztályt, de most sem tud fölvergődni a jobb diákok sorába. (Tanára Nagy Márton kegyesrendi szerzetes 194 tanulót tanít az első osztályban.)
1835. – Szeptember elején aszódi diák lesz. Egy kelmefestő özvegyénél van szálláson, vele együtt étkezik az özvegyasszony asztalánál a gimnázium egyetlen tanára s egyben igazgatója, Koren István is. Az iskolába körülbelül félszáz tanuló jár, a professzor csoportokba osztja őket s hol az egyik, hol a másik csoportot tanítja. (A nagy lírikus később megemlékezik Úti Jegyzeteiben aszódi iskolázásáról: «Én itt három esztendeig tanultam, akarom mondani: jártam iskolába. S mily eseménydús három esztendő! 1. Itt kezdtem verseket csinálni. 2. Itt voltam először szerelmes. 3. Itt akartam először színésszé lenni.»)
1838. – Az aszódi evangélikus algimnázium elvégzése után ősszel beiratkozik a selmecbányai evangélikus líceumba. (Az iskola a luteránus panszláv diákok egyik gyülekező helye, a szabadszállási fiú rosszul érzi magát az ellenséges környezetben. Tud ugyan tótul, de tüntetően magyarnak vallja magát.)
1839. – Tizenhat éves. Februárban kimarad az iskolából. Megkezdődnek kalandos évei. (Színházi szolga Pesten, kegyelemkenyéren élő rokonfiú Vasmegyében, gyalogos közkatona Sopronban.)
1841. – Betegsége miatt elbocsátják a katonai szolgálatból. Szörnyű nélkülözésekkel küzd. (Pápán diák, Pozsonyban kórházban ápolják. Meglátogatja Dunavecsén lakó szüleit, nagy utakat tesz meg gyalog, különösebb életcélja nincs. Jó emberek adományaiból él.)
1842. – A nyári szünidőig pápai diák. Megjelenik első verse: A borozó. (Verseit a következő levéllel küldi fel Pápáról Pestre az Athenaeum szerkesztőjének, Bajza Józsefnek: «Tekintetes Szerkesztő Úr! Ha csekély munkácskáim a megjelenésre érdemesek, kérem őket az Athenaeumban fölvenni. Gyenge erőmet továbbra is ajánlva vagyok a Tekintetes Szerkesztő Úrnak alázatos szolgája, Pápán, máj. 5. 1842. Petrovich Sándor tanuló.») Színész lesz. Szűkölködve vándorol társaival helyről helyre. (Nem szívesen léptetik fel, mert még a kisebb szerepekben is gyönge játszónak tartják, orrhangja nem tetszik a rendezőnek, alakja jelentéktelen.)
1843. – Mint vándorszínész Kecskeméten lemásolja egykori pápai diáktársa, Jókai Mór jogtanuló kéziratos drámáját. Megfordul Pesten, ismeretséget köt néhány íróval és szerkesztővel. Elgyalogol Pápára, itt viseltes ruhadarabokkal öltöztetik fel régi ismerősei. Pozsonyban nem fogadják be az ottani színtársulatba, másolással keresi kenyerét. Pesten Nagy Ignác ad számára fordítói munkát. Ismét vándorszínész lesz. Novemberben súlyos betegen húzódik meg egy debreceni viskóban. (Hitelre él egy szegény özvegyasszonynál. Szerencséjére Debrecenben nevelősködik Pákh Albert, pénzzel segíti és jót áll érte. Pestről Bajza József küld számára segélypénzt.)
1844. – Huszonegy éves. Elhatározza, hogy Debrecenből felgyalogol Pestre s a világ elé lép verseinek gyüjteményével. Terve sikerül. Vörösmarty Mihály ajánlására a Nemzeti Kör megveszi költeményeit, Vahot Imre maga mellé veszi segédszerkesztőnek. (Pestről mindennap feljár a budai várba, hogy az egyetemi nyomdában elvégezze a Pesti Divatlap kiszedett hasábjainak javítását. Írótársai vagy a szerkesztőségben vagy a Pilvax-kávéházban keresik fel. Amikor csak teheti, néhány napra elmegy vidéki ismerőseihez. Október 12-én fellép a Nemzeti Színházban, a Szökött Katona nótáriusát alakítja, sikere nincs, végképen elmegy a kedve a színészettől. Írói népszerűsége rohamosan emelkedik. Egyéniségét kevesen szeretik, mert kellemetlenül szókimondó, erőszakos, elbízott embert látnak benne, de költői tehetsége csodálatot kelt.)
1845. – Lemond segédszerkesztői állásáról, pusztán költői keresetéből él. Munkái nagy sikert aratnak, költeményeit jól díjazzák. Felvidéki útja. Szerelmi csalódásai. Ellenségei kicsinylő kritikákkal támadnak rá, parasztköltőnek mondják, rossz hírét keltik. Világgyűlölő hangulat lepi meg. (Folytonos utazásaival könnyít lelkén, időnkint visszavonul szüleinek falusi kocsmájába.)
1846. – Fiatal írótársaival megalapítja a Tízek Társaságát. Önálló folyóiratot akarnak indítani, de nem kapnak hatósági engedélyt a szerkesztésre és kiadásra. (A szövetség tagjai: Bérczy Károly, Degré Alajos, Jókai Mór, Kerényi Frigyes, Lisznyai Kálmán, Obernyik Károly, Pákh Albert, Pálffy Albert, Petőfi Sándor, Tompa Mihály. Kötelezik magukat, hogy az év közepétől kezdve csak a maguk lapjába dolgoznak s így mentesítik magukat a szerkesztők szellemi és anyagi önkénykedésétől. Mivel a lap nem indulhat meg, feloldják egymást az igéret teljesítésétől s elfogadják Frankenburg Adolfnak, az Életképek szerkesztőjének, kedvező ajánlatát. Az üggyel kapcsolatban Petőfi párbajra hívja ki Vahot Imrét, de ez kitér a fegyveres mérkőzés elől.) A nagykárolyi megyei bálon szeptember 8-án beleszeret Szendrey Júliába. (Többször találkoznak, de Júlia egyelőre nem nyilatkozik; tudja atyja tervét: rangjához méltó földbirtokoshoz kell nőül mennie; az állásnélküli író és egykori színész, a nem-nemescsalád gyermeke és az ellenszenves demokrata nem lehet a Szendrey-család tagja.) Politikai nézetei miatt az osztrák rendőrség kémei erősen figyelik. (A rendőrség értesíti a bécsi császári államtanácsot, hogy a népköltő rendkívül veszedelmes ember, lángoló gyűlölettel izgat Ausztria ellen, nagyon gyűlöli a katolikus papságot; hirdeti, hogy eljön az idő, amikor az idegen kormányzat és a katolikus egyház ellen kitör a forradalom s akkor vérözönbe kell fojtani a zsarnokságot.)
1847. – Barátsága Arany Jánossal. (Alig ismerkednek meg, máris fölmerül az Arany-Petőfi-Tompa-féle népies irányú költői triumvirátus terve. «Szép triumvirátus, írja Petőfi Aranynak, s ha dicsőségünk nem lesz is olyan nagy, mint a római triumvirátusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha több nem.») Március közepén megjelenik összes költeményeinek gyüjteménye. (Nagy sikere van, néhány hónap alatt háromezer példányt vásárolnak meg kötetéből.) Májusban levélben is, személyesen is megkéri Júlia kezét Szendrey Ignáctól. Az apa kijelenti, hogy nem adja hozzá nőül a leányát s felszólítja, hogy kímélje meg házát a további közeledéstől. (Titokban találkozik Júliával, a leánynak tetszik a regényes helyzet, de szökésre nem hajlandó.) Annyira szorgalmazza a házasságot, hogy Szendrey Ignác végre elveszti türelmét s szabad választást enged leányának. Az erdődi vár kápolnájában szeptember 8-án megtörténik az esküvő. Gróf Teleki Sándor a fiatal pár számára átengedi szatmármegyei koltói kastélyát, a költő itt él Júliával boldog elvonultságban. (Október 20-án Kolozsvárra indulnak, az országgyűlési ifjúság fáklyás-zenét ad tiszteletükre, utána ünnepi lakoma. Pest felé utazva Nagyszalontán meglátogatják Arany Jánosékat.) November 4-én érkezik a fővárosba, a Dohány-utca egyik házában bérel lakást, egyik szobáját kiadja Jókai Mórnak. (Családi tűzhelyének melege erősen enyhíti anyagi gondjait.)
1848. – A márciusi napok. (Politikai szereplésének hírére a pozsonyi országgyűlésen nagy izgalom támad; azt beszélik, hogy harmincezer fölfegyverzett paraszt vonul fel parancsnoksága alatt Pest mellé.) Szónoklataiban, cikkeiben, költeményeiben állandóan ostorozza a politikusok óvatosságát, verseket ír a királyok ellen. (Kossuth Lajos és párthívei felelőtlen népbujtogatót látnak benne, éretlen színésznek nevezik, bosszankodva beszélnek róla az ország számos vidékén.) Júniusban fellép képviselőjelöltnek a Kiskunságban. (Biztosra veszi megválasztását, de csak a kunszentmiklósiak sorakoznak melléje, a szabadszállási parasztság megszalasztja. A választás megújítását kérő küldöttséget személyesen vezeti Deák Ferenc igazságügyminiszter elé, a megválasztott képviselőt kihívja párbajra, nyomtatott felhívásokat oszt szét az országgyűlési követek közt, kéri, hogy ellenfelével ne üljenek együtt.) Családi bajai, személyi összezördülései, anyagi gondjai. (Szüleit Vácról Pestre költözteti s a maga lakása mellett helyezi el, összetűz Jókai Mórral és több más barátjával, könyvtárát áruba bocsátja.) Október 15-én kinevezik századosnak a debreceni honvédzászlóaljhoz. (Szüleit Pesten hagyja, nejét Erdődre küldi, őmaga Debrecenben farag katonákat a paraszt ujoncokból.) Főbenjáró fegyelmi vétséget követ el: nem megy a harctérre. (Zászlóalját Nagybecskerekre küldik a szerbek ellen, nem engedelmeskedik a parancsnak. A pesti honvédelmi bizottmánynál bevádolják, mint szökevényt. Decemberben születik fia, Zoltán.)
1849. – Mint szolgálatot nem teljesítő százados Debrecenben él családjával. Szeretne előlépni. (Ebben az ügyben levelet ír Kossuth Lajosnak, ez Vetter Antal tábornokhoz utasítja, a tábornok előtt olyan hanyag öltözetben jelenik meg, hogy a felháborodott katona rendreutasítja. Kossuth Lajoshoz intézett újabb levelében súlyosan megsérti elöljáróját, áthelyezést kér az erdélyi táborhoz vagy legalább néhány száz forintot, hogy megtanulhassa a katonáskodást Bem József oldalán.) Áthelyezik Erdélybe. Január 25-én jelentkezik Bem tábornoknál. (A lengyel hadvezér hamar megszereti, óvja személyét a csaták tüzétől, becsüli benne a nagynevű költőt.) Február 8-án mint futár Erdélyből Debrecenbe indul. Itt ismét összeütközésbe kerül katonai felsőbbségével. (Rendetlen öltözetben jelentkezik Mészáros Lázár hadügyminiszter előtt, a tábornok megmondja neki, hogy ne öltözködjék Hamlet-divat szerint, az intelmen felháborodik, elhatározza, hogy közkatona lesz.) Lemond századosi rangjáról. Feleségét és fiát Arany Jánosékhoz viszi Nagyszalontára, őmaga Erdélybe siet. Bem visszaadja rangját, segédtisztjévé teszi, megajándékozza egy jó paripával, később őrnaggyá lépteti elő s május elején Kossuth Lajoshoz és Klapka György hadügyminiszterhez küldi futári megbízással. Összetűz a hadügyminiszterrel, ismét lemond tiszti rangjáról. (Fenyegető levelet ír Klapkának s megfenyegeti a szolgálati ügyek nyilvános hírlapi tárgyalásával. «Van egy mód reá, hogy e szomorú dolgok nyilvánosságra ne kerüljenek: iktassa ön a Közlönybe őrnaggyá kineveztetésemet, küldje meg a kinevezési diplomát s szabadságra-menetelem engedélyét, mert fölbomlott egészségem miatt egy ideig semmi esetre nem tehetek szolgálatot.» A hadügyminiszter elképedve olvassa a levelet; úgy érzi, hogy az újabb Petőfi-eset «nemcsak a legégbekiáltóbb lábbaltiprása minden fegyelemnek, hanem egyszersmind férfiúi és katonai becsületének vérlázító arculcsapása is.» A fegyelemsértést nem torolják meg.) Debrecenből Pestre megy családjával együtt. (Május közepén, Buda ostroma idején, eltemeti édesanyját. Nagy szegénységben él, mint lemondott tiszt a katonaságtól nem kap fizetést, még Bem tábornoktól kapott lovát is eladatja, hogy pénzhez jusson. A Dohány-utca és Síp-utca sarkán álló bérház egyik szegényesen bútorozott lakásában lakik, innen írja panaszos leveleit június havában Bem tábornokhoz.) Július 5-én nejével és fiával Pestről Mezőberénybe utazik rokonához, Orlay Petrich Somához. Július 18-án továbbmennek, 20-án Tordára ér, neje itt marad a református pap vendéglátó házában. Marosvásárhely felé kocsizik, 25-én Bereck mellett találkozik Bem tábornokkal. («Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaibb irántam, mint eddig:» írja levelében nejének.) Székelyudvarhelyen megdöbbentő esete támad: egy tüzérőrmestert kivégeznek miatta. (Bemegy egy udvarra vizet inni, az udvaron tüzérek ácsorognak, egy ittas őrmester beléköt, mert nem megy a fejébe, hogy egy őrnagy szabálytalan öltözetben járhat. A gorombáskodó altisztet elfogják s másnap főbelövik.) Marosvásárhelyről július 30-ikán indul el, hogy Bem tábornok csapataihoz csatlakozzék, 31-ikén reggel Segesvár táján eléri az oroszokkal küzdő honvédeket; még aznap délután eltűnik a csatatéren: a győztes oroszok lemészárolják a maroknyi magyarságot. (Lova nincs, gyalogosan fut, ez okozza vesztét. Bem tábornok maga is csak nagynehezen tud megmenekülni a szörnyű pusztulásból.) Eltűnésének híre nemsokára eljut nejéhez. Szendrey Júlia Tordáról Kolozsvárra utazik, itt marad hónapokon át. (Egyrészt mindent megtesz férje nyomainak felkutatására, másrészt nem vonja ki magát a vidám társasági életből.)
1850. – Szendrey Júlia nem akar Erdődön maradni szülei házában, április havában felköltözik Pestre; július 21-ikén, tíz nappal a költő eltűnésének évfordulója előtt, férjhez megy Horvát Árpád egyetemi tanárhoz. (Különc özvegyi viselkedése sok mende-mondára ad alkalmat, a sértő megszólások elhárítása végett keserűségében lesz a történettudós felesége. Második házasságából két fia és egy leánya születik.)
1854. – Az Új Magyar Múzeumban megjelenik Gyulai Pál tanulmánya Petőfi Sándor költészetéről. (A nagyjelentőségű tanulmány szerzője négy évvel később nőül veszi Szendrey Júlia testvérhúgát, Szendrey Máriát. Gyulai Pál, Szendrey Ignác s különösen Petőfi István gondoskodnak a költő árvájának neveléséről.)
1858. – A M. T. Akadémia nagyjutalmával tűnteti ki a Petőfi Sándor összes költeményeinek 1847. évi kiadását. (A jutalmat Petőfi Zoltán nevelésére fordítják.)
1868. – Szeptember 6-ikán Szendrey Júlia halála. Ötven éves. (Ekkor már másfél év óta különválva él második férjétől és gyermekeitől.)
1870. – November 5-ikén Petőfi Zoltán halála. Huszonkét éves. (Gyönge egészségét a színészélet őrli fel.)
1874. – Megjelenik Petőfi Sándor költeményeinek teljes díszkiadása. (A Greguss-Gyulai-féle hiteles szövegű képes kiadás.)
1876. – Jókai Mór elnöklete alatt Budapesten megalakul a Petőfi-Társaság. (Célja a Petőfi-kultusz ápolása és a szépirodalom előmozdítása. Az új nemzedék mozgékonyabb tagjai alapítják, szemben a Kisfaludy-Társaság idősebb íróival.)
1880. – Május 1-én Petőfi István halála. Ötvenöt éves. (A költő egyetlen testvérével még nem hal ki a Petrovics-család, de később már csak az anyai ág leszármazottjai maradnak meg, az eléggé szegényes sorban élő Hrúzok.)
1882. – A költő szobrának leleplezése Budapesten október 15-ikén. (Izsó Miklós terve után Huszár Adolf mintázása. A szobor költségeinek nagy részét Reményi Ede hegedűművész gyüjti össze hangversenyeivel. A leleplezés ünnepélyén Jókai Mór mond emlékbeszédet.)
1888. – Ferenczi Zoltán megindítja a Petőfi-Múzeumot. (Nyolc kötetet bocsát közre folyóiratából a költő pályájának megvilágítására.)
1892. – Megindul Havas Adolf Petőfi-kiadása. (Az Athenaeum részvénytársaság költségén megjelent kitűnő kritikai kiadás sajtó alá rendezője, Havas Adolf reáliskolai tanár, átvizsgálta a Petőfi-kéziratokat, egybevetette az addigi kiadások szövegeit, megállapította mindegyik költemény hiteles szövegét, összeszedte a rájuk vonatkozó életrajzi, könyvészeti és kortörténeti adatokat, közölte a fontosabb variánsokat, beszámolt az idegennyelvű fordításokról. Mintaszerű munkát végzett. A későbbi Petőfi-kiadások az ő hat kötetén alapultak.)
1896. – Megjelenik Ferenczi Zoltán Petőfi-életrajza. (Méltó párja Havas Adolf kritikai kiadásának.)
1897. – A költő segesvári szobrának leleplezése országos ünnepség keretében. (A szobor Köllő Miklós műve. A világháború után Budapestre hozzák a szobrot. Félegyházán állítják fel.)
1908. – A budapesti Kerepesi-temetőben közös sírba helyezik Petőfi Sándor szüleit, Petőfi Istvánt, Petőfi Zoltánt és Szendrey Júliát. (Még él a költő sógora, Gyulai Pál, de Horvát Árpád már nincs életben.)
1909. – A Petőfi-ház megnyitása Budapesten. (Ez a ház az egykori Jókai-villa, ezentúl a költő ereklyéinek múzeuma a Petőfi-Társaság gondozásában.)
1911. – A Petőfi-Könyvtár befejezése. (Négy év leforgása alatt harminc kötet Endrődi Sándor és Ferenczi Zoltán szerkesztésében a költő életének és működésének részletes megvilágítására.)
1922. – Megjelenik Horváth János Petőfi Sándora. (Könyvét a M. T. Akadémia az 1923. évre szóló akadémiai nagyjutalommal tünteti ki.)
1923. – A költő születésének százéves fordulóján irodalmi ünnepek az egész országban. (A Kisfaludy-Társaságban Berzeviczy Albert és Herczeg Ferenc újítják meg emlékét.)
Irodalom. – Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk. Új Magyar Múzeum. 1854. évf. (Újból a Petőfi-Könyvtár 5. füzetében, 1908; továbbá Gyulai Pál kritikai dolgozatainak gyüjteményében, 1908.) – Zilahy Károly: Petőfi Sándor életrajza. Pest, 1864. (Lelkeshangú pályakép.) – Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve. V. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. (Életrajzi vázlat.) – Vutkovich Sándor: Töredékek Petőfi Sándor életéből. Pozsony, 1883. (Adalékok.) – Petőfi-Múzeum. Nyolc kötet. Kolozsvár, 1888–1894. (Anyaggyüjtő folyóirat Csernátoni Gyula és Ferenczi Zoltán szerkesztésében.) – Farnos Dezső: Petőfiana. Kolozsvár, 1889. (Adalékok.) – Fischer Sándor: Petőfi élete és művei. Ford. Tolnai Lajos. Budapest, 1890. (Az eredeti életrajz 1889-ben jelent meg németül. Ez a költő első nagyobb életírása. Jókai Mór előszava szerint: «A jelen mű úgy mutatja be Petőfit, amilyen valóban volt, amilyennek én ismertem. Szerzője az irodalombarátok hálájára érdemes, mind hazánkban, mind külföldön.») – Szulik József: Petőfi. Magyar Szemle. 1890. évf. (A Petőfi-rajongókkal szemben reálisabban jellemzi a költő egyéniségét.) – Szana Tamás: Petőfiné Szendrey Júlia. Budapest, 1891. (Szendrey Júlia kétes jelleméről.) – Havas Adolf: Petőfi Sándor összes művei. Hat kötet. Budapest, 1892–1896. (Jegyzeteiben értékes adalékok.) – Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. Kiadja a Kisfaludy-Társaság. Három kötet. Budapest, 1896. (A Kisfaludy-Társaság Széher Árpád-jutalmával kitüntetett pályamű a költő legbővebb életírása. A régibb irodalmat gondosan felhasználja és megjelöli. Fontosabb forrásai: Arany János, Ágai Adolf Balázs Sándor, Baróti Lajos, Bayer Ferenc, Berecz Károly, Csergheő Géza, Csernátoni Gyula, Degré Alajos, Dömök Elek, Egressy Ákos, Egressy Gábor, Eötvös Lajos, Farnos Dezső, Fischer Sándor, Frankenburg Adolf, Gyalokay Lajos, Gyöngyössy László, Gyulai Pál, Halasi Aladár, Haller János, Hamary Dániel, Hentaller Lajos, Imreh Sándor, Jókai Mór, Kacziány Géza, Kálniczky Gyula, Kemény János, Kertbeny Károly, Klapka György, Kolmár József, Koren István, Kozma Sándor, Kósa Sándor, Lauka Gusztáv, Lengyel József, Medgyes Lajos, Meltzl Hugó, Mészáros Lázár, Orlay Petrich Soma, Pap Zsigmond, Pákh Károly, Petőfi István, Péchy Imre, Prielle Kornélia, Pulszky Ferenc, Róna Béla, Sass István, Sárkány Sámuel, Szana Tamás, Szeberényi Lajos, Székely József, Szuper Károly, Teleki Sándor, Thallóczy Lajos, Török Aurél, Vachott Sándorné, Vadnai Károly, Vahot Imre, Váli Béla, Várady Antal, Versényi György, Vörösmarty László, Vutkovich Sándor, Zilahy Károly följegyzései és cikkei.) – Petőfi-album. Szerk. Bartók Lajos, Endrődi Sándor és Szana Tamás. Budapest, 1898. (Életrajzi adalékok, irodalmi méltatások és Petőfi-ereklyék gyüjteménye.) – Horváth Ödön: Petőfi Eperjesen. Eperjes, 1899. – Lakatos Vince: Magyar költők egymásról. Keszthelyi kat. gimnázium értesítője. 1900. – Jókai Mór: Petőfi Sándorról. Budapest, 1902. (Várdai Béla jegyzeteivel.) – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. X. köt. Budapest, 1905. (Életrajz, kiadások, fordítások, megzenésítések, arcképek, szobrok, emléktáblák, kéziratok. A költőtől közel 800 költemény maradt ránk, ezeket 68 helyen írta, legtöbb verse a Pesti Divatlapban jelent meg.) – Kéry Gyula: Friss nyomon. Budapest, 1908. (Petőfi-Könyvtár. 1. füzet.) – Déri Gyula: Petőfi Zoltán. Budapest, 1909. (U. o. 15. füzet.) – Ferenczi Zoltán: Petőfi eltűnésének irodalma. Budapest, 1910. (U. o. 24. füzet.) – Kéry Gyula: A Petőfi-ház története és katalógusa. Budapest, 1911. (U. o. 27–28. füzet.) – Endrődi Sándor: Petőfi napjai a magyar irodalomban. Budapest, 1911. (U. o. 29–30. füzet.) – A Pesti Napló Petőfi-albuma. Budapest, év nélkül. – Baróti Lajos: Petőfi katonáskodásáról. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Sebestyén Gyula: Petőfi első levelei. U. o. 1912. évf. – Rexa Dezső: Petőfi első székesfehérvári felléptéhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 1913. évf. – Bodola Gyula: Miért hagyta el Petőfi Pápát? Pápai ref. főiskola értesítője. 1914. – Kardos Lajos: Petőfi kapitánya. Uránia. 1915. évf. – Hatvany Lajos: Feleségek felesége. Petőfi mint vőlegény. Budapest, 1919. – Szász Károly: Petőfi és a színpad. Uránia. 1922. évf. – Alapy Gyula: Petőfi két barátja. Új Auróra. Irodalmi almanach. Pozsony, 1923. – Baros Gyula: Petőfi a szépirodalomban. Magyar Könyvszemle. 1923. évf. – Bártfai Szabó László: Petőfi-adalékok. U. o. 1923. évf. – Benedek Marcell: Petőfi és a könyvnyomtatók. Magyar Grafika. 1923. évf. – Ferenczi Zoltán: Petőfi, az ember. Akadémiai Értesítő. 1923. évf. – Pataky József: Petőfi a színpadon. Nyugat. 1923. évf. – Rédey Tivadar: A Széchenyi-könyvtár Petőfi-kiállítása. Magyar Könyvszemle. 1923. évf. – Tolnai Vilmos: Petőfi iskoláztatásához. Napkelet. 1923. évf. – Fehér Géza: Petőfi ünneplése Bulgáriában. Budapesti Szemle. 1923. évf. – Kristóf György: Petőfi és Wesselényi. Hírnök. 1923. évf. – Feszty Árpádné: A tegnap. Budapest, 1924. – Gopcsa László: Arany János és Petőfi gyorsírása. Budapesti Szemle. 1925. évf. – Osváth Gedeon: Petőfi aszódi ifjúsága. Aszód, 1925. – Rexa Dezső: Petőfi és Széchenyi. Uránia. 1925. évf. – Baros Gyula: Petőfi a szépirodalomban. Magyar Könyvszemle. 1929. évf. – Voinovich Géza: Arany János életrajza. Három kötet. Budapest, 1929-től. – Somssich Andor: Petőfi és Reményi. Muzsika. 1929. évf. – Bártfai Szabó László: Széchenyi, Petőfi és az Ellenzéki Kör 1848-ban. Magyar Könyvszemle. 1930. évf. – Herczeg Ferenc: Arcképek. Budapest, 1930. – Pap Károly: Petőfi egy ismeretlen barátja. Irodalomtörténet. 1930. évf. – Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomásai. Közzéteszik Mikes Lajos és Dernői Kocsis László. Budapest, 1930. – Császár Elemér: Szendrey Júlia. Budapesti Szemle. 1931. évf. – Farkas Gyula: A Fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932. – Gerő József: Petőfi javainak lefoglalása és elárverezése. 1849–1851. Irodalomtörténeti Közlemények. 1933. évf.
